Képzeljétek! Ma megsimogattam egy kisnyuszit, olyan selymesszőrű szebbik fajtát, meg összegyújtöttem 11 csokitojást az iskolám kertjében, mert ez a nyuszi, ez a húsvéti, nagyon kis huncut, szétszórta őket. 11-et! Úgy szaladtam a járókeretemmel, hogy Attila bácsi alig tudott utánam jönni! Pedig ha elenged, biztosan elesem, mindig elesem, ha valaki nem vigyáz rám.
Nem én tehetek róla. Ilyen vagyok, mióta az eszemet tudom. Mozgok. Csak nem úgy, ahogy én akarom. A kezeim kalimpálnak, a lábaim össze vissza járnak. Atetózis. Ezt mondják, ha meglátnak. De én nem bánom. Mindegy minek nevezzük.